A vértanúk emlékezete: a magyarok nem engedtek 48-ból
Hazánk tulajdonképp szerencsés országnak mondható, mert nem csak ezeréves múltra tekint vissza, de rendre átvészelte a legnagyobb töréseket is. Mélypontokból pedig akadt bőven, nem is kell messze menni, hiszen a Himnuszunk is a közös tragédiáink gyönyörű leltára. Ám a nemzet fohászát követően is jöttek embert próbáló idők. Ezek közül az egyikre október 6-án emlékezünk. Ehhez a naphoz köthetőek ugyanis az 1848-49-es szabadságharc utáni legkegyetlenebb megtorlások: a 13 aradi vértanú kivégzésének emlékét máig nemzeti gyász övezi.
Arról, hogy miért alakultak a dolgok úgy, ahogy azt a könyvekben olvashatjuk, a kort kutató Fazekas Csaba történésszel, a Miskolci Egyetem oktatójával beszélgettünk.
Nézzünk kicsit az eseményeket alakító számítások mögé: milyen lehetőségei voltak a Habsburgoknak a fegyverletételt követően annak bebiztosítására, hogy megelőzzenek egy újabb forradalmat?
Gyakorlatilag két alternatíva között kellett dönteni a császári, királyi hatóságoknak, illetve elsősorban az ifjú Ferenc József császárnak: vagy nagylelkű uralkodói megbocsátással, általános kegyelemmel próbáljon meg szimpátiát támasztani a magyarokban, vagy éppen ellenkezőleg: kemény megtorlással próbálja elrettenteni a magyarokat attól, hogy ragaszkodni akarjanak az 1848-as forradalom vívmányaihoz, különösen az áprilisi törvényekhez. Az utóbbit választották, a végrehajtásra pedig különösen alkalmasnak bizonyult a keménykezű Haynau táborszernagy, Magyarország teljhatalmú katonai és polgári vezetője. A megtorlás alapelveit egyébként már 1849 nyarán igyekeztek kialakítani, miszerint mindenki bűnösnek számított, aki nem segítette aktívan a „lázadókat” megbüntetni akaró császári, királyi seregeket. Nem is lehetett következetesen alkalmazni, hiszen a forradalom és szabadságharc ügyével a magyar társadalom túlnyomó többsége azonosult. Egyszerűen nem lehetett leválasztani a „főkolomposokat” a támogatóktól, lényegében a magyar oldalon mindenki bűnösnek számított, ezért is választották a kemény és szimbolikus megtorlás alternatíváját. Nemcsak kivégzésekről volt szó, hanem súlyos börtönbüntetésekről, honvédtisztek esetében kényszersorozásról, internálásokról stb.
Miben reménykedhetett a magyar nép? Hogy fogadták a megtorlást?
Hiú reményekre adhatott alapot a tény, hogy a magyarok végül is letették a fegyvert, bár mindenki tudta vagy sejthette, hogy ez nem lesz elég, hiszen Haynau már a szabadságharc alatt felakasztatott kezére került magyar honvédtiszteket.
A megtorlást egyértelmű szomorúság, a vereség érzetének elhatalmasodása és az igazságtalansággal szembeni keserűség kollektív társadalmi élménye fogadta.
Miért esett áldozatul Batthyány is, aki mérsékelt politikus volt?
Batthyány Lajos miniszterelnökként sokat tett azért, hogy ne csak megszervezze az új magyar államot az áprilisi törvények alapján, hanem annak ütőképes hadserege is legyen. Ezt Bécsben nem felejtették el és nem is bocsátották meg, hiába nem vett részt 1848 decemberétől az események alakításában. A kivégzést lényegében két csoport úszhatta meg: azok, akik külföldre menekültek (bár sokuk – elsősorban Kossuth Lajos, de Szemere Bertalan, a későbbi miniszterelnök, Andrássy Gyula és mások – nevét szimbolikusan bitófára szegezték, távollétükben is „végrehajtva” a halálos ítéletet), illetve azok, akiknek az elfogása és kihallgatása 1850 nyaráig elhúzódott. Utóbbiak annak köszönhették az életüket, hogy a külföldi tiltakozások nyomán Ferenc József váratlanul felmentette Haynaut, ezáltal a felelősséget is rá próbálta hárítani. A véreskezű tábornok haragjában minden, az utolsó pillanatban rendelkezésére álló fogolynak kegyelmet adott. Így nyerhette vissza szabadságát például Palóczy László, az országgyűlés korelnöke is. Illetve volt még egy túlélő: Görgei Artúr tábornok, az egyetlen, aki esetében az udvar méltányolta a fegyverletételben játszott szerepét és az oroszok kívánságát. Bár ő élete végéig magyarázkodni volt kénytelen ezért, hiszen nem tehetett arról, hogy őt csak internálták, könnyen aradi társainak sorsára juthatott volna.
Hogyan tálalta az udvar a megtorlást? Mik voltak a hatalom „békés” eszközei a közvélemény megnyerésére? Tettek ilyen kísérleteket a Habsburgok?
A császári, királyi és az orosz hatóságok magyar nyelvű plakátokat terjesztettek, amelyeken azzal győzködték a magyar lakosságot, hogy véget ért a háborúskodás, az öldöklés, a két nagyhatalom hadserege elhozta a békességet a sokat szenvedett magyar vidékre. Nem volt túl nagy foganatja, hiszen a lakosság többsége ellenérzéssel fogadta a katonai túlerő által kikényszerített békét, és különösen az azt követő kivégzéseket, amelyeknek hírei talán gyorsabban is terjedtek, mint a hatalmi propaganda üresen csengő szólamai, és nem is voltak meggyőzőek: a honvédtábornokok vagy Batthyány Lajos esetében nem lehetett elhitetni, hogy felforgató lázadók, veszedelmes bűnözők lettek volna.
Fazekas Csaba, a Miskolci Egyetem professzora Képforrás: Fazekas Csaba/Facebook
A '48-49-es szabadságharc gazdaságilag milyen mértékben viselte meg a birodalmat, és azon belül hazánkat?
1848 előtt a Habsburg Birodalom egyetlen gazdasági egységet alkotott, a magyar pénzügyi önállóságot éppen 1848 nyarán kezdte el megteremteni a Batthyány-kormány. Nagy létszámú hadsereget folyamatosan fegyverben tartani, utánpótlását biztosítani – akkor is csak komoly gazdasági intézkedésekkel lehetett. A magyar oldal helyzetét az könnyítette, hogy mögötte állt a társadalom támogatása, és értékállónak bizonyult a Kossuth-bankó. Nem tudjuk, „mi lett volna, ha” tovább tartanak a szabadságharc katonai eseményei, de feltételezhetjük, hogy a birodalom nyugati fele jelentősebb gazdasági potenciállal (iparvidékekkel) rendelkezett, külső segítség nélkül az önálló magyar állam hosszú távon nehezen vette volna fel vele a versenyt. Amikor Görgei Artúr letette a fegyvert, vélhetően az elhúzódó küzdelem gazdasági kilátástalansága is a szeme előtt lebegett.
Milyen üzenete maradt fenn október 6-nak? Hogyan értelmezi ezt a történelemtudomány manapság?
1848–49 valamennyi központi kérdéséről elmondható, hogy ma már az események értékelése tekintetében teljes konszenzus alakult ki. A magyar szabadságharc egy olyan önvédelmi háború volt, amelyben az áprilisi törvényekben biztosított jogait védte az ország, ezáltal jogosságához sem férhet kétség.
Mint ahogy ahhoz sem, hogy a megtorlás indokolatlanul súlyosnak, elrettentő célzatúnak, ráadásul hosszú távon eredménytelennek bizonyult, mert a magyarok „nem engedtek 48-ból”. Az aradi vértanúk, Batthyány Lajos és a sok további vértanú emléke pedig arra figyelmeztet, hogy a magyar történelemben voltak olyanok (nem is kevesen), akik akár az életüket is áldozták az ország és a nemzet szabadsága érdekében.
KÉP: wikipédia (szabad liszensz)